Tempora mutantur et nos mutamur in illis

28 Days [28 nap] - Sandra Bullock

Girl, Interrupted [Észvesztő] - Winona Ryder, Angelina Jolie, Whoopi Goldberg

Erősen ajánlom ennek a két filmnek megnézését. Humoros, miközben valóban kemény témát dolgoznak fel! Van, akinek sikerül visszakerülni a hétköznapi élet forgatagába... Van, aki intézményfüggő marad, de megszabadul szenvedélyeitől... S sajnos van, akit intézménybeli társai kergetnek szó szerint a túlvilágra, feladja az élethez való tartozását. Számomra ez a két film volt az, ami megindított az utamon: be akartam bizonyítani, hogy én biztos, hogy meg tudom tenni azt, ami szükséges ahhoz, hogy elmondjam: én egészségesen élek. Könnyebb mondani, mint megtenni, de hogyha egyszer valaki agyban eldönti, akkor nincs lehetetlen! Szerintem nézzétek meg!

...az összes baj és fene ellenére is szerelmesen érzed, hogy viszont-szeret!

Lassan, de biztosan telnek napjaim. Sokszor találom magamat a legnagyobb unalom kellős közepén, de ilyenkor mindig igyekszem hasznosan eltölteni az időt. Például ezen a hétvégén szinte semmi tennivalóm nem volt. Itt vagyok egy Mozgásrehabilitációs Otthonban és mindenkit hazaengedtek - kivéve engem, mert ez volt az első hetem itt s ilyenkor szeretnék, hogy a hétvégémet is itt töltsem el. Természetesen nem ellenkeztem - minek tenném, ami az én javamat szolgálja, az ellen nem ellenkezem.

Szombaton. Eszembe sem jutott, hogy hétvége van, annyira el tudtam magamat foglalni! Szabadidőmben a folyosón sétáltam (még mindig a járókeretem használatával, mert nem igazán merem még kézbe venni azt a bizonyos háromágú botot, amit a gyógytornászomtól kaptam), és amennyiben meguntam a mászkálást leültem filmeket nézni. Tegnap a "Függetlenség napja" c. filmet néztem meg, amit szinte már ősidők óta nem láttam. Jól elszórakoztatott. Délután pedig Anyukám és Csaba bácsiék (nagybácsim) surrantak felém, látogatóba. Mindig örömmel tölt el engem az, amikor Ismerőseimmel találkozom! Az éjszakám felhőtlen volt - úgy aludtam, mint a bunda!

Ma, azaz vasárnap. Azon kívül, hogy Tesómék és Marcsi meglátogatott nem nagyon volt történés. Csaba bácsi lepett meg hirtelen jelenlétével. Eljött, hogy megjavítsa a járókeretemet. Saját tárgyunk s körülbelül naponta 8-10-szer mindig le kellett ülnöm és a csavarokat meg kellett húznom/erősítenem, mert különben használat közben szétesne az egész. No, reggel óta ezzel nincs már gondom - nagyon tuti fix lett! Délután aludtam egyet, majd arra ébredtem, hogy a jobb lábam totál el van zsibbadva. Régen ébredtem ilyen hirtelen, rémülten! Azt gondoltam, hogy ismét lebénult - szerencsémre nem. S próbálom szem előtt tartani azt, hogy gondolataink végtermékei vagyunk/leszünk - de ez nem mindig sikerül olyan jól. Most már csak attól tartok, hogy egy szép napon (ismét) bevonzok valamit az életembe... ...úgyhogy, most csak jóra kell gondolnom! :)

Kép: "Mindig van Remény"

S a jó, amire gondolni tudok... ...áhh, akármi történik velem az életben mindig, el tudom azt mondani, hogy boldog vagyok. Többször mérlegeltem! Voltam én már olyan bajban, gondban, betegségben, hogy azt sem tudtam akkor azt miként fogom megoldani. Mindig sikerül, valahogyan! Mindig van remény! Elég gyakran felteszem magamnak azt a kérdést, hogy "Boldog vagyok-e?" és mindig arra a konklúzióra jutok, hogy: igen. Érzem a szeretetet, ami körülvesz engem nap, mint nap. Azt nem mondanám, hogy egy éve is ennyire erősen éreztem volna, de egy biztos! Az, hogy amióta változtattam dolgaimon sokkal kedvesebb lett számomra az élet! Örülök minden napnak! Csodálatos energia hatalmába kerülök néha... ...nincs rá igazán szó. Olyat szoktam érezni, hogy például, amikor felülök az ágyban s elkezdek magam körül rendet rakni (a kórházi éjjeliszekrényen): öröm tölt el. Tárgyi gazdagságnak nyomát sem találni körülöttem. Lélektani gazdagságra gondolok most! Ahogyan azt korábban említettem: érzem a szeretetet és a törődést! Nem baj, hogyha aznap éppen nem látogattak meg, vagy éppen telefonon sem kerestek... ...elegendő kinéznem az ablakon, látom a kinti világot (jelen pillanatban a havas háztetőket) és már az eltölt egyfajta "elégedettséggel. Nem is beszélve, amikor kinyitom az ablakot s megérzem a friss levegőt! "Kegyetlen jó!" Amilyen boldogságot érzek magamba áramlani, olyan boldogsággal tudok a világra tekinteni. Mondhatnám azt is, hogy szerelmes érzés?

Istenem, adj lelki békét, annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.

God, grant me the serenity to accept the things I cannot change, the courage to change the things I can and the wisdom to know the difference.

Susan Boyle - Amazing Grace

...mondja a Buddhista idézet! Mára már teljes mértékben egyet tudok érteni ezzel. Az életben rengeteg dologra csak gondoltam és valóra vált - azaz bevonzottam! Legyen az jó vagy rossz; ember vagy történés; akarat vagy félelem: általában össze szokott jönni az, ami éppen eszembe jut.

Kép: "Vonzás Törvénye"

Órákat lehetne erről regélni, de én nem fogok. Az idézet magáért beszél. Szerintem nincs olyan ember, aki ezt nem tapasztalta. Az már persze csak hit kérdése, hogy ki mit gondol arról, hogy Buddhától vagy Istentől jön - mindenkinek saját szuverén joga, hogy eldöntse.

Gondolom, amire (ahogyan) gondolunk, abban általában hiszünk s ezért szokott minden úgy alakulni (kivéve azt a kevés esetet, amikor nem). Hittem a nagy szerelemben. S, amíg hittem benne, összejött. Régóta "éreztem" tudtam arról, hogy rákom van - ez is úgyszintén összejött. Hiszek abba, hogy teljesen kigyógyulok: össze fog jönni, mert úgy cselekszem.

„Mindannyian saját tetteink rabszolgái vagyunk:

Miért haragudnánk emiatt másokra?”

Ráckeresztúr. Van, aki tudja, hogy mit jelent számomra s van, akinek halvány ötlete sincs, hogy miért is emlegetem ennyire ennek a helyiségnek a nevét. Nos, ez az a hely, ahol életemet meg tudtam idáig változtatni. Pontosabban a Református Egyház segítségével. Ezen a településen található egy misszió, az úgynevezett Kallódó Ifjúságot Megmentő Millszó - s én bizonyára eléggé "kallódtam" a korábbi években. Sajnos azt kell mondanom, hogy aktív szenvedélybeteg voltam, amit csakis segítségükkel sikerült leállítanom. Szenvedélybeteg ember általában örök életére az marad - csak éppen nem mindegy, hogy milyen módon. Én úgy döntöttem, hogy elegem lett korábbi életemből - minden kezdett szétcsúszni kezeim közül. Nem csak a munka, barátok - hanem még a családi kapcsolataim is kezdtek kisiklani a normális életvitelhez képest. Eleinte tengtem-lengtem buliból, buliba... Aztán elkezdtem egyre nagyobbakat füllenteni... ...míg el nem érkezett az az áldott nap, amikor úgy gondoltam, hogy elég. A tükörbe néztem s nem magamat, hanem egy szörnyet láttam - akiben semennyi érzés nem lakozott. Mindent csak "jó" illetve "rossz" szavakkal illettem meg. Azt meg, hogy kimondjam az igazat, hogy valójában mi is van bennem, képtelen voltam! Borzasztó egy szituáció, mert ebben az állapotban teljesen távol állt tőlem az az öröm, ami dobogó szívemből jöhetett volna. Mosolyogni mindenki tud, erre én is gyorsan rájöttem. Mosolyogtam is sokat. Viszont az, hogy mi lakozik egy mosoly mögött csakis a tulajdonos, azaz én tudhattam. Többször mosolyogtam érdekből, mint szeretetből. Lassan, de biztosan besötétedtek hétköznapjaim, és teljesen ellustultam. Talán úgy fogalmaznék, hogy eléldegéltem a napokat, de úgy igazából szinte semmi nem érdekelt, nem találtam olyan tennivalót, ami éltetett volna. Örömöt nem találva, kinek volna kedve élni? Sokan nem is kedvelhettek, hiszen nem nagyon keresték társaságomat - de még ez sem zavartatott engem. Mindig találtam egy kifogást, csak az érdekelt, hogy az legyen, amit én akarok. Hedonista életemet élve távolodtak el tőlem azok az emberek, akiket Igazi Barátaimnak tartottam. Egy cseppet sem zavart, mintha nem fogtam volna fel, hogy valójában mi is történik körülöttem. Egyik legsötétebb napomon arra mentem haza, hogy szeretett teknősbékám, Jeromos meghalt. 18 évet élt mellettem. Poénosnak gondoltam azt az ötletet, hogy az általam látogatott szórakozóhely parkolójában temetem el, így legalább minden hétvégén "meglátogatom". Természetesen, mint egy tipikus "bulizós" alak: kiterveltem (megígértem) ezt az ötletet s valóra soha nem vállaltam. Jeromosom telkünkön nyugszik - aminek így utólag rengeteg hálát adok az Úrnak hiszen, hogyha "ott, egy parkolóban hagytam volna", akkor egészen biztos vagyok benne, hogy sokkal távolabb lenne tőlem, mint jelen pillanatban. Visszatérve hétköznapjaimhoz, durván egy évig "szállingóztam" ebben az állapotban, majd megelégeltem. Betelt a pohár azzal, hogy akármit csinálok minden napom ugyanolyan volt s hasonló módon hétvégéim sem voltak igazán színesek, akármit erőlködtem össze. Eljött egy olyan nap, amikor jó döntést hoztam! 2009-ben, a "Kék Pont" segítségével beiratkoztam egy hétre Zacher Gáborhoz, toxikológushoz. Nagyon szépen rendbe hozott, de tisztában voltam azzal, hogy ez ugyan nem elég - hiszen, hogyha nem hozok igazi döntést, amit csakis a fejemben tehetek megi, úgy ennek a detoxikálásnak sem volna sok eredménye. Ajánlólevelestül utaztam le Szüleimmel Szegedre, a Fésű utcában található intézménybe. Számomra nagyon kemény (vagy csak talán túl direkt) beszélgetések zajlottak ott le - nem éreztem a szeretetet... ...s eljöttünk onnan. Így "abbamaradt" minden.

2010. februárjára ismét észrevettem, hogy elkezdtem azt az életvitelt folytatni, amit nagyon nem szerettem! Három hónapig álltam gyógyszeres kezelés alatt a Merényi Gusztáv Kórházban, Takács Gáspárnál. Nyugodtabb napokat ismertem meg ezalatt az idő alatt, de sajnos nem vittem sokra az ottani gyógyszeres segítséget. Egy bizonyos esetnél (amikor nem egészen viselkedtem úgy, ahogyan kellett volna - pontosabban szenvedélybetegségem kerettágítása ismét felszínre tört) egyik napról a másikra az intézmény falain kívül találtam magamat. Rettentően haragudtam magamra. Érdekes módon akkor azt már teljesen másképp éltem meg, hogy kitettek valahonnan. Valószínűleg az Úr segítségével már erősebb volt bennem a józan lelkiállapot, mint euforikus indulat s ezért teljesen másképp éltem meg az adott szituációt. Volt bennem annyi érzés, hogy lelkiállapot-furdalásom legyen. Rögtön másnap 2010. április 14-én, ha jól emlékszem jelentkeztem (a kórház ajánlásával) a második kerületben található Krisztina krt. 55-ben található Válaszút Missziónál s "elsírtam" problémáimat - aminek az lett a következménye, hogy várólistára kerültem. Most már úgy fogalmazok, hogy életem várólistájára kerültem - kaptam egy újabb lehetőséget a Magyar Református Egyháztól. Egy olyan lehetőséget, hogy egy hónap "papírmunka" után lekerülhettem Ráckeresztúrra, a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Otthonába, ahol nem gyógyszeres kezeléssel igyekeztek engem jó útra terelgetni, hanem Istentől áradó szeretettel! Rettentően nagy dolognak tartom azt, hogy engedelmeskedésemmel együtt fogadhattam szívembe az Urat. Tehát megkaptam a választás lehetőségét. Pontosan úgy, mint amikor "tévútra" tértem... ...most itt volt az alkalom, hogy gondolattal, szóval és cselekedettel megmutathassam azt, hogy tulajdonképpen milyen életet is szeretnék. No (természetesen) egy teljesen más életre vágytam! Szenvedélybetegségemet senki nem gyógyíthatja meg, mert arra nincs gyógymód. Viszont megismerkedhetünk magunkkal, megtapasztalhatjuk azt, hogy milyen a tiszta élet, mert tiszta és őszinte tetteket hoznak ki belőlünk.

Én teljes mértékben úgy érzem, hogy ez kellett nekem s hiszem azt, hogy az Úr segítségével mindent képes leszek úgy megoldani, hogy bátran (és esetleg büszkén is) elmondhassam azt, hogy én egy boldog életet élek!

(Zárójelben megjegyzem azt, könnyezik szemem. Mindvégig, miközben írtam illetve "bevallottam" a fenti sorokat egyfajta sírás közeli állapotban érzem magamat - minta mindent átéltem volna újból. Olyan érzések szabadultak fel bennem, melyre szavakat nem találok. Talán nem is szükséges. Van, aki ezt elolvasva megérti, hogy min mentem végig - és sajnos akadhat olyan is, aki nem érti minek írok erről. Muszáj belátnom, hogy ki voltam, ki vagyok s ebből, amennyire beengedem a fényt úgy talán egy jobb, szebb és érzelmekkel teli jövőt tudok magamnak kovácsolni. Megadatott a múlt, hogy megtapasztaljam azt, amit nem szeretnék többet folytatni s csakis rajtam és hitemen múlik az, hogy milyen jövőt hozok össze magamnak és Szeretteim számára.)

Így hát elkövetkezett az a nap, amikor beköltözhettem szobámba, a KIMM-ben. 2010. június 7-én, délután fél négykor. Innentől kezdve Ráckeresztúrt nevezem otthonomnak és az ott élő-, velem egykorú sorstársaimat nevezem ráckeresztúri Testvéreimnek. Mindnyájunkat egy közös cél vezet. Ki az Úr és a Közösség segítségével, s ki egyszerűen a Közösség szeretetteljes támogatásával próbálja elérni azt az életet, amilyet el szeretne érni...

...szépen beilleszkedtem a közösségbe. Mindenkinek adatott minden nap valamilyen munkakör, ami teljes felelősséggel járó feladat. (Számomra anno idegen volt az, hogy cselekedeteimet következmények követték - egyszerűen "nem gondolkoztam" ilyen szinten.) Nekem nagyon tetszettek a nekem kiosztott munkakör, s kimondottan élveztem minden pillanatát! Viszonylag pozitív embernek tartom magamat, úgyhogy nem okoz kimondottan gondot valaminek az elvégzése. Terhelő munkáktól kicsit óvakodtam viszont a monoton feladatokat kimondottan szerettem - már amennyire egy feladatot "szeretni" lehet. Akkor még nem nagyon tudtam, hogy milyen hónapokat fogok átélni illetve megélni s milyen "megpróbáltatáson" kell majd átesnem... ...s igaz, már az elején kiszámoltam, hogy mikor ér véget hivatalosan ráckeresztúri tartózkodásom... ...egyáltalán nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt szerettem volna. "Ember tervez, Isten végez?" Nem tudtam, hogy akkor még "kicsit-nagyon piszkos" lelkem mögött még egy betegség is lappang, mely sürgős gyógyításra szorul.

Megkaptam egy szép napon a napi feladatomat... (Éppenséggel a fóliában ápolgattam két társammal együtt a paradicsompalántákat.) ...és odajött hozzám a mentorom s szólt, hogy orvosom éppen hív s gyorsan szaladjak a telefonhoz. Így tudtam meg a kevésbé jó hírt egészségi állapotomról. Nem akadtam ki. Lehet, hogy nem mosolyogva hallgattam végig orvosom mondanivalóját, de nem mutattam ki, hogy mit is érzek valójában. Pedig teljesen tisztában voltam a betegséggel - csak azt nem tudtam, hogy ez valaha betalálhat engem. Félretéve az egész gondolatot újonnan szerzett Barátaimmal (Testvéreimmel) együtt elmentünk egy biciklitúrára! 7 nap alatt megkerültük a Balatont, Ráckeresztúrról kiindulva - miközben a lágyékomban egy "két férfiökölnyi" daganat púposodott. Nem fájt, ezért nem is panaszkodtam. Öröm volt számomra a biciklitúra, mert ilyet még soha nem csináltam s amúgy is rég voltam a Balatonnál. Rengeteg élménnyel gazdagodtam...

2010. június 26-tól egészen július 2-ig: Balatonfűzfő, Zánka (anno sokat jártam ide Diák-önkormányzati tagkánt, szakközépiskolás gólyákkal, gólyatáborba segíteni), Balatonederics, Balatonberény, Balatonszárszó és Sárszentmihály. Ez az egész túra számomra remek alkalom volt, hogy megismerkedjek Testvéreimmel. Gábor volt egyedül az, aki igazán megértette gondjaimat. Mai napig nagyon jó Barátomnak tartom, akiért a kezemet a tűzbe is tenném! Boldog/vidám szép napok voltak ezek számomra - miközben bennem ott leledzett az a bizonyos nyirokmirigyrák, ami szerencsére(!) fájdalmat nem okozott.

Hamarosan eljött az ideje annak, hogy Pestre kelljen utaznom, hogy megkapjam az első kezelésemet. Mint számos rákfajtát ezt is kemoterápiával kezdték el kezelni, vagyis infúzióban kaptam a sejtmérgeket. Minden kezelés között 21 napnak (pontosan három hétnek) kellett eltelnie, s összesen nyolcat alkalmat ígértek. Jó hosszú idő az! Bele sem gondoltam akkor, hogy ez meddig tarthat majd. Első kezelésemen, (ami 2010. július 23-tól 29-ig tartott) kiszámoltam, hogy majd egy fél évig fogok kórházba járkálni. Annyira nem örültem a hírnek, de kétségbe sem estem. Első kezelésem után, amit komolyabb mellékhatások nélkül megúsztam erős fizikai érzettel tértem vissza Ráckeresztúrra s gondoltam, hogyha az összes kezelés "csak ennyi" lesz, akkor simán megúszom az egészet. Persze ki gondolta volna akkor, hogy teljesen más úton fogok járni, mint egy hagyományos kemoterápiás kezeléssorozat.

Összesítve fogalmazok. Érzéseimről írok. Elmondom, hogy mi történt idáig - s mi van még hátra, azt majd meglátjuk későbbi bejegyzéseimben. Szóval elkezdtek akkor kezelni, kemoterápiával. Az első három kemoterápiás kezelésem meg sem érintett lelkileg. Fel voltam rájuk készülve, kibírtam (néha hánytam, de nem volt jellemző) és mindig vígan tértem vissza Ráckeresztúrra. Negyedik kemoterápia. Bizony annak nem nagyon örültem, s komoly negatív érzéseket keltett bennem, hogy harmincadik születésnapomat úgy "ünneplem meg", hogy éppen sejtmérgeket eresztenek testembe. Hangulatom egyáltalán nem volt rózsás akkor, de mint az eddigi meneteket, ezt is kibírtam. Ami viszont feltűnt számomra akkor az volt, hogy totálisan megváltoztam. Kezdjük ott, hogy az első kemoterápiás kezelés óta csak a FaceBook-on tartottam a kapcsolatot Ismerőeimmel, Barátaimmal és olyan emberekkel, akikkel szinte nem is találkoztam, illetve egyáltalán nem találkoztam. Vannak köztük nagyon híres emberek és hétköznapi emberek is, egészséges emberek és olyan emberek, akik hasonló cipőben járnak, mint én. Érdekes tapasztalat volt! Így szereztem csomó sokszínű ismeretséget - illetve ismertté vált mások számára, hogy mi a helyzet velem. Minden nap csak annyit tettem, hogy mobilommal felmentem a hálóra és 5-7 sorban megírtam, hogy mi történt velem aznap. Általában nem sok minden történt, de igyekeztem részletesen írni érzéseimről. Egy fő "szabályt" tartottam magamnak szem előtt: csakis pozitívan! Tehát mindig úgy igyekeztem összeírni a történéseket, hogy azokban több pozitívum legyen, mint elkeseredett, negatívum. S mindig sikerült. Ez általában annyi pozitív energiával töltött el engem, hogy azt igazán nehéz volna nekem most szavakba ölteni. Minden nap úgy feküdtem le, hogy le tudtam írni mi van velem éppen, s volt, hogy többen kommentelték napi dolgaimat, ezzel még több energiát sugallva nekem. Így tehát az a szituáció állt be, hogy adtam is és kaptam is érzéseket! Volt, és van is olyan, aki példakép számomra a mai napig valamint van, akinek én váltam példaképpé. Ez utóbbit egy kicsit nehezen fogadtam el, mert nem igazán tartottam magamat példamutató egyénnek. Pedig azzá váltam több ember számára - s az általuk kapott üzenetekből rengeteget erősödtem, mind lelkileg, mind fizikailag és elmondásuk szerint válaszaimból pedig ők épültek. Sok-sok Ismerősnek köszönhetően nem maradtam "egyedül" születésnapomon s kaptam a rengeteg jókívánságot. Ami nagyon nagy energiát váltott ki belőlem, mert egy évvel korábban Családomon kívül kettő ismerősöm kívánt nekem boldog születésnapot. Kimondottan jól éreztem magamat a negyedik kemoterápia végére és teli pozitív energiával, boldogan tértem haza, Ráckeresztúrra.

Nem jött el az ötödik kemoterápia ideje, amikor borzasztóan rosszul lettem 2010. október kilencedikére virradva. Bocsánat, hogy így fogalmazok, de össze-vissza hánytam s ez tartott három teljes napig. Idegileg totál kikészültem. Ráckeresztúri Testvéreim mindent megtettek - ételt/italt felhoztak a szobámba, amiért rettentő hálás voltam. Igyekeztem enni/inni, de alig ment s folyton a fürdőszobába rohangáltam... ...október 11-én, hétfő reggel kihívták a mentőt s azonnal eljutottam oda, ahol a kemoterápiákat kaptam. Mire odaértünk a teljes jobb oldalam lebénult. Ki sem tudtam szállni a mentőből (járásom 30 perc alatt "elveszett"). Melegséget éreztem arcomon, s az is hamarosan jobboldalason lebénult. Hihetetlen fájdalmak léptek fel, amit morfiummal igyekeztek csillapítani... Pénteken már az a kérdés merült fel, hogy megműtsenek-e, mert a gyomrom is leállt... Szondával az orromon keresztül egészen a gyomromig; feküdtem az ágyban, fájdalommal telítve, mozdulatlanul. ...az elkövetkező három hét teljesen kiesett. Nem nagyon tudok azokra a napokra emlékezni - minden nap ugyanolyan volt, kínlódtam. Kínlódtam, de nem reccsentem meg! Ebben az időszakban szinte csak a ráckeresztúri Testvéreimmel és Családommal tartottam a kapcsolatot. Nagyon sokat számítottak nekem - és minden tiszteletem az Övéké, hogy mind a mai napig mellettem vannak. Óriási biztonságot jelent számomra, hogy van kihez fordulni. Igaz ebben az időben ilyenen nem agyaltam. Mondhatni azt is, hogy ki voltam kapcsolva és csak testileg éltem napról-napra. Többféle vizsgálatban részesültem miközben keresték "hibámat", mert ezt ugyan nem számították bele kemoterápiámba... MRI, CT, EEG, röntgenek és ultrahangos vizsgálatok sorozata indult be. Minden eredmény jó volt... ...eltelt három hét... ...s elkezdtek rajtam egy többhetes kezelést. Első napomon, hogy fejfájásaimat csillapítsák leszívtak az agyvizemből. Egy igencsak hosszú tűvel kiszívtak a tarkómnál egy kis folyadékot. Gyógyszerekkel és sok-ok folyadék fogyasztásával helyreállt így a fejfájásom. S e-mellett, azaz innentől kezdve kilenc alkalommal kaptam intrathecalis kemoterápiás kezelést, ami azt jelenti, hogy kétnaponta injekciós tűvel leszívtak pár ml gerincvizet (liquor-t) s annak helyébe kemoterápiás anyagot kaptam. Fájdalom a köbön... ...s ez volt 9 alkalommal. A kilencedik alkalom után már viszonylag jól voltam. Valahogyan csak-csak elmozgolódtam az ágyban s minden kívánságom (melyet Imáimba is gyakran belefoglaltam) az volt, hogy Karácsonyra járni tudjak. Lassacskán megtanultam felülni az ágyban. Nem kellett tovább ágytálat vagy pelenkát használni, mert volt már annyi erőm, hogy átemeltem magamat a szoba-wc-re! Hatalmas haladásokat éltem meg, napokon belül s folytattam szokásomat: FaceBook-on és ráckeresztúri Testvéreimnek napi pár sorban megírtam az aznapi fejleményeket. Mindig szem előtt tartva, hogy üzenetem pozitívan és életvidáman hangozzon. Ez volt az az időszak, amikor rengeteg támogatót találtam magam mellett - s folyton azt a visszajelzést kaptam, hogy "rettentő erős vagyok"... ...örültem neki - energiát adott a mindennapok elviseléséhez. Ennek az időszaknak a végére mondható az, hogy sokat változtam! Mind idáig utáltam, hogyha szobatársam volt... ...olyan igazi antiszociális alakká váltam, mert úgy éreztem, hogy az összes emberi méltóságomtól "megfosztanak", amikor éppen mosdatásról, fürdetésről, szoba-wc-ztetésről volt szó... Isten ezen is segített nekem! Egy szép novemberi napon kaptam egy szobatársat: Balázst! Hirtelen levágtam egy hisztériát a főnővérnek, hogy nem akarom... ...így utólag belegondolva eszméletlenül szégyellem magamat... ...de megkaptam azt a felvilágosítást, hogy ez nem egy Hilton! Így hát megtanultam szobatárssal együtt élni - és mit ne mondjak: Ő egyik legjobb ember, akit valaha megismertem! Úgy örülök, hogy így hozta össze az Úr! Azóta megtanultam értékelni és elfogadni másokat! Megtanultam meghallgatni dolgaikat, szívből jövő tanácsokat adni... ...volt időm, hiszen félbénán nem igazán siettem sehova. November 22-ig voltam ebben az intézményben.

Döntést hoztak s 2010. november 22-től, december 16-ig az Országos Onkológiai Intézetbe emittáltak: sugárterápiára. *arghhh* Átkerültem oda, s mit adj Isten kapok egy olyan szobát, melyben se szobatárs, se TV! Egyedül voltam a nagy csendben! Hihetetlen: tapasztalatok tapasztalatok hátán! Az élet annyi oldalát ismertem meg idáig, mint azelőtt talán tíz év alatt. Durván négy héten át kaptam a sugárterápiás kezelést, s összesen csak kétszer készített ki! Nagyon igyekeztem tartani magamat, s nem engedni annak a hiedelemnek, hogy a sugárterápia szétroncsolja az ember kedvét és depresszió léphet fel. Boldog és életvidám embernek tartottam magamat - s volt is miért, hiszen több, mint kétezer "olvasóm" volt FaceBook-on és még többen támogattak a való életben! Energiahegyeket kaptam emberektől... ...majd meg fogom Őket nevezni a megfelelő helyen, megfelelő időben: millió köszönettel elárasztott üzenet formájában! Visszatérve a sugárterápiához... ...december 16-án visszaküldtek abba az intézménybe, ahol a kemoterápiákat kaptam. December 22-ig megfigyelés alatt voltam ott s csodálták, hogy mennyire jól beindult a mozgásom - mindenféle gond nélkül át tudtam mászni az adott tolókocsiba... ...nem is beszélve arról, hogy teljesen önellátó lettem például fürdetés terén! Természetesen zabáltam a fájdalomcsillapítókat, mert borzasztóan fájt minden porcikám - elvileg csak a sugárkezelésnek a mellékhatása az, hogy kisugárzik csontomba a fájdalom. Mindenesetre megmutatva "mozgási képességeimet" elértem orvosaimnál azt, hogy december 22-én hazaküldjenek, Karácsonyra! Találtam a neten egy helyet, ahonnan viszonylag olcsó áron tolókocsit lehet bérelni. Apukám elintézte, hogy reggel 10-re otthon várjanak engem, a megrendelt tolókocsival a lakásban.

Ekkor jött a válasz Istentől, aki Imáimat meghallotta és kérésemet úgymond "teljesítette"! Mentősök vittek haza a kórházból, s helyeztek át az otthoni tolókocsiban. Abban a pillanatban, mihelyst hozzáértem a tolókocsihoz: annak egyik kereke kidurrant! Jelképesen pont a bal kereke - nekem pedig a bal oldalam volt totál béna még októberben. Anyukám kérdezte, hogy akkor most mi lesz?!?! Feszülten mondtam, hogy akkor nem marad hátra más, mint a járókeretezés. Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy ezt az egészet szinte én akartam, mivelhogy ezért Imádkoztam! Emlékeztek, amikor anno elkezdett a lebénulás feloldódni? "Valahogyan csak-csak elmozgolódtam az ágyban s minden kívánságom (melyet Imáimba is gyakran belefoglaltam) az volt, hogy Karácsonyra járni tudjak." Kívánság teljesítve.

Borzasztóan örömteli Karácsonyom volt otthon. Akadálymentesen, gátlásmentesen tudtam mozgolódni a lakásban a járókerettel. Tudtam fürödni! Kádba mászva áztattam testemet, ami rettentően jól esett, mivelhogy ezer éve nem tettem ilyet. Minden pillanatát értékelni tudtam az idei Karácsonynak. Minden apró dolognak, internetes üzenetnek örültem! Hogyha el kéne mondani milyen volt... ...azt mondanám én voltam a teáskanna, melybe csak úgy öntötték a pozitív érzéseket - boldogsággal totálisan el voltam telítve, amikor Szenteste (úgy, mint mindig) együtt volt a Család: Nagymama, Anyu és Apu, Kinga és Gábor testvéreimmel együtt... ...és én is ott voltam. Hihetetlen élmény volt - s még mindig az! Rengeteget fogok majd róla írni - a megfelelő helyen.

Felgyorsítva a történéseket: december 27-én visszakerültem a kórházba, ahol megkaptam az ötödik kemoterápiás kezelésemet, melyet nagyon jól toleráltam, s nem igazán szenvedtem a mellékhatásoktól. Természetesen mindvégig tartottam a kapcsolatot a sok-sok ismerősömmel az interneten és Ráckeresztúron. Naponta több tucatnyi energia repkedett körülöttem s minden áron azon "ügyködtem" magamban, hogy mielőbb jobb eredményeim legyenek...

...jobb eredményeim is lettek! Átkocsikáztattak engem egy Mozgásrehabilitációs Otthonba, ahol felmérték állapotomat: s pozitív eredményeimnek köszönhetően azt mondták, hogy a hatodik kemoterápiát követően felvesznek, s elkezdik járásomat, mozgásomat és mimikámat javítani, gyógyítani.

Isteni ajándéknak nevezem azt, hogy az ötödik és a hatodik kemoterápia között ismét hazaengedtek! Boldog másfél hetem volt otthon - ahol sikerült egy kicsit felhíznom. (Megjegyzem a sugárterápia alatt ~20kg-t fogytam!) S a boldog napok "zárásaként" utolsó napomon (2011. január 16-án, vasárnap) részt tudtam venni, Szüleimmel együtt a ráckeresztúri Testvéreim Istentiszteletén. Nagyon készültem erre a napra. Testvéreim Bibliai könyvjelzőket kaptak tőlem, melyen Boldog Új Évet Kívántam.

Ráckeresztúri látogatásom óta nem kellett fájdalomcsillapítót szednem. Az a vasárnap volt az utolsó, hogy én valaha fájdalomcsillapítót kértem. Azóta - a mai napig nem volt rá szükségem! Úgy látszik, hogy az Istentiszteleten választ kaptam arra az Imámra is. Másnap ismét befeküdtem a kórházba, ahol sikeresen megkaptam a hatodik kemoterápiás kezelésemet. De jó rajta túl lenni! A kezelést követő napon pedig kaptam 6dl vért... ...elvileg már annyira szétroncsolt volt a vérképem, hogy ez kellett. Nem gond: erősebbnek éreztem magamat. Biztosan valami katona vérét kaptam meg! :) Viszonylag gyorsan eltelt ez a hét s pikk-pakk a Mozgásrehabilitációs Otthonban találtam magamat...

...s most van az, hogy elmondhatom azt, hogy január 24-e óta, azaz hétfő óta itt vagyok s gyógytornász, logopédus és pszichológus segítségével dolgozom testem rendbehozatalán... ...ezzel most történetem elért a mai napig: 2011. január 27., csütörtök. Hogy milyen érzéseim vannak most? Szinte elmondhatatlanok. Elsősorban iszonyat fáradtság van bennem, mert igyekeztem érthetően megfogalmazni mindent, ami június hetedike óta történt velem... ...mindazok a dolgok, amiken átmentem... ...próbálom a valóságot, virtuális formában közvetíteni... ...és eljutottam oda, hogy holnap például leírhatom azt, hogy mi mindenben észleltem változást jelenleg is tartó betegségem (nyirokmirigyrák) alatt. Még kettő kemoterápiás kezelés van előttem, melyet emelt fővel várok s tudom, hogy erős hitemnek és kitartásomnak köszönhetően ki fogok bírni mindent, amit ki kell... ...s ki mosolyog a végén? Én természetesen!!! Elfáradtak mára a szemeim, ezért zárom soraimat... ...ígérem hamarosan (valószínűleg holnap) jelentkezem, érzéseimről és tapasztalataimról írván. Jó éjt!

Sziasztok!

Ismét "tollat ragadok" kezembe s folytatom Blogomat. Érdekes érzések töltenek el most, illetve vannak bennem. Elve az a tény, hogy "érzések vannak bennem" már egy teljesen új állapotot jelent. Olyan rég... ...nem írtam ide, nem jártam erre - de még az oldalt sem nyitottam meg! Nálam ugyanis 2010. június 07-én véget ért valami. Véget ért egy korszakom. Próbálok szavakat keresni rá, amivel jellemezni tudnám azt a korszakot, de nem igazán találom a megfelelő jelzőket. Álomvilág? Sötét korszak? Nem tudom, de talán jobb is nem bolygatni a múltat - ami megtörtént az már úgy is marad, nem lehet rajta változtatni, s nem érdemes rajta agyalni/filozofálni (mondom én, aki nagyon szeret filozofálni).

Minden esetre hosszas, jó hosszas idő elteltével úgy gondoltam, hogy megnézem oldalkámat. Van-e még egyáltalán?!?! Megdöbbenve látom, hogy naponta kb. 70-80 új IP-címről néznek el erre. Szimpatikus. Sok írásomhoz olvastam vissza kommenteket. Színesek, változatosak!

Miután végignéztem oldalamat... ...úgy döntöttem, hogy ha nem is olyan gyakran, de mégis írok ide egy két sort, hogy mik a gondolataim adott dolgokról. Nagyon megváltozott volna a világ? Nem. Annyira rémesen nem változott meg semmi. Egyszerűen csak annyi történt, hogy 2010. június 07-én lelassítottam életemet, abbahagytam mindent s elmentem egy olyan helyre, ahol megpróbálnak belőlem egy jobb embert faragni. Hívjuk Ráckeresztúrnak ezt a cselekményszálat. Szerintem nagyon jó útra tértem ott! Nagyon sok jót, hasznosat és kedves dolgot tanultam meg ott. Mondhatnám szinte azt is, hogy segítettek nekem átértékelni korábbi dolgaimat, életemet. Sajnos miközben azon az úton kezdtem el járni, beköszöntött egy új állapot, szituáció, történet az életembe.

Emlékszem még arra a napra júniusban - nagyon meleg volt s éppen a kertben lévő fóliasátorban ügyködtem a paradicsomokkal, amikor kaptam egy telefonhívást, orvosomtól. Körülbelül akkor vettem észre magamban, hogy egészen idáig egy vidám kis álomvilágban élek (éltem) - szinte semmit sem becsülve, amit az élet önmagától ad, ajándékoz. Rövid, konkrét volt az üzenet, melyet telefonon kaptam. Letéve a kagylót szépen fogtam magamat s visszamentem a paradicsomok közé. Nagyon szerettem/szeretek növényekkel foglalkozni s számomra pont alkalmas volt pont akkor az a feladatkör arra, hogy átgondoljam illetve feldolgozzam a hírt. Dolgozgattam, miközben néztem magam elé - agyalva mindenféle kérdésen, majd szép lassan teljesen megnyugodtam. Úgy érzem (így utólag átgondolva), hogy akkor ébredtem fel s jöttem rá, hogy nem csak álmokból áll össze egy ember élete.

Örülök, hogy beköszöntött valami az életembe, ami kinyitotta szemeimet s úgymond elém tett egy hatalmas STOP táblát - s így fél év elteltével már nyíltan tudok beszélni arról, hogy mi minden történt velem június óta.

Sziasztok!

Amint tudjátok -kórházban vagyok- s a mai nap DJ Wetzler, Gábor meglepett egy mixel, aminek rettentően örültem. Gyógyulásom segítségére! Úgy döntöttem, hogy az összes ismerősömmel megosztom ezt a nagyon nagy "produkciót".

Gábor kedves üzenete:

"Remélem ettől, most már felépülsz és nem sokára újra a táncparketten lesz a lábad és nem a korházi ágyon! Gyógyulgassál és kitartás!!!"

Ez pedig a Te Mixed!

http://www7.zippyshare.com/v/74910104/file.html

Kellemes töltögetést kívánok, hallgassátok sok-sok szeretettel!

Üdvözlettel:

Derid

Én isteni fénynek hívom azt az ablakot, mert a mennyországra emlékeztet. Ha látsz egy napsugarat, amely átvilágít azon az ablakon, vagy egy akármilyen másik ablakon, mindig tudd, hogy ott vagyok veled, jó? Én leszek az a fény. Én leszek az ablakon átszűrődő fény.

Eljön az az idő, amikor fel fog tűnni, ha a tükörbe nézel, hogy az a csillogás, ami egykor a szemedben volt már régen eltűnt. Már nem úgy látod a világot, mint egykor, már nem várod a csodákat, pusztán a sivár és kopár tényeket látod, amik villámként képesek átcsapni rajtad. De téged ez már cseppet sem izgat. Tudod nagyon jól, hogy ez a világ sajnos ilyen. Nem fogsz megbízni senkiben, és ezzel azt is képes vagy őrületbe kergetni, akit valójában szeretsz. Az ifjúkori szerelem már rég a múlté. Nem fog annyira lelkesíteni semmi a világon, mint régen, mert tudod, hogy semmi sem olyan fontos és nagyszerű, mint azt egykor hitted. A világ meghal benned, és vele halsz te is. Megölted a lelked egy tollvonással.

Ha valakit igazán szeretsz szívedből, lelkedből, nem tudod megmagyarázni, hogy miért szereted, hogy mit adott ő neked, hogy miért vagy olyan boldog a tudattól, hogy Ő a világon van. A szeretetet nem lehet megmagyarázni. Az egy sokkal magasabb rendű tudás. Isten sem akarja, hogy megértsük. Elég ha érezzük. A szeretet érzése bizonyítja, hogy van Isten. Az nem lehet más...
Az nem lehet biológia.

Azt hiszem az első kérdés, amit meg kell válaszolnom magamnak, hogy képes vagyok-e tenni a boldogságért, hogy képes vagyok-e szeretni még. Mert szeretni nehéz. Ha szeretsz, az nem jelenti azt, hogy téged is szeretnek, pedig szeretve lenni jó és még jobb, ha ezt a tudomásunkra is hozzák. Eltelhetnek évek úgy, hogy becsapod az agyad, de attól még nem lesz igaz, amit hiszel. Az első dolog, amit megtanultam, hogy nem az az igazán fontos, hogy mekkorát tud kérdezni az ész, hanem az, hogy milyen nagyot tud felelni a szív. Tud akkorát, hogy saját magad is megdöbbensz rajta.

Ha a beszélgetést tekintjük a dalszövegnek, a nevetést a zenének, az együtt töltött időből így lesz sláger, amelyet bármikor szívesen meghallgatunk, anélkül, hogy megunnánk.

Ha szeretünk valakit, kitesszük magunkat a veszélynek, hogy elhagynak, visszautasítanak - megsemmisítenek.

Boldog az az ember, aki képes megőrizni gyermeki lényét, aki nyitott a külvilág benyomásaira és apróságoknak is örvendni tud! A magunk életkorában megállapodtunk, mindenről sziklaszilárd véleményt alkotunk. Mi már mindent láttunk, bennünk már semmi sem kelt bámulatot. Nekünk van a legnehezebb dolgunk. Azt mondjuk, így meg így legyen valami, újdonságokról pedig hallani sem akarunk. Elveszítettük a legfontosabb tulajdonságunkat: a kíváncsiságot. Vagy inkább a tudásvágyunkat; a kíváncsiság néha nagyon rút lehet.

Soha nem tiszteltem a törvényt, erkölcsöt, becsületet. Eddig hálátlan és önző voltam. Hazudtam azoknak akiket szeretek, és azoknak is akiket nem. Életeket tettem tönkre és változtattam meg alapjaiban. Elvettem ami nem volt az enyém és ott jártam, ahol nem járhattam volna. Múltam nagy része homályos folt. Fekete bárányok között nőttem fel és éltem az életem..

Most mindez megváltozik:

Új értékrendet állítok fel és e szerint fogom élni az életem!

Drága Barátaim!

Nagyon Örülök Nektek! S főleg azoknak, akik mellettem állnak (mindenben - jóban rosszban egyaránt). Tudom ez a blogozás annyira "megnyitja" mások részére privát életemet - de én úgy gondolom, hogy eseteimből mások is tanulhatnak - ezért osztom meg "mindennapjaimat" itt, nyíltan, Veletek, Nektek! Nem szép dolog - ezzel is egyet értek. Rendben. Vannak témák/dolgok, melyekről itt azért nem írok.

Tudjátok van az a bizonyos "fal", melyet lelkem köré építek - s nem igazán engedek át rajta senkit sem. Volt (meg biztosan van is - és lesz is) az az ember, akinek sikerült Magát belopni szívembe. Bravó! Ritka az ilyen... ...s percek/pillanatok alatt romba is tud dönteni, mihelyst csalódom. Csalódás? Tulajdonképpen nem létező fogalom ez! Csalódni csak akkor lehet, hogyha az embernek elvárásai vannak. (S most az ótáta néztem s pont 22:22-t mutat, érdekes.) Nekem nincsenek elvárásaim. Az őszinteséget nem lehet elvárni! Az vagy van egy emberben, vagy nincs. Őszinte embernek tartom magamat s az összes cselekedetemnek magyarázata van. Magyarázkodást sem lehet elvárni. Vagy van harmónia (két lélek között) vagy nincs.

Barátaim s köztem kialakult egyfajta harmónia..., mely nem minden esetben működik, működött - sajnos. De nem bánom. Ettől színes a világ! Nem igaz? Engem rengetegen ismernek. Nem "merek" számot mondani, de véleményem szerint megközelítőleg 5ezren lehettek, akik valamilyen módon "ismertek". Persze "Igazi Barátok"?!?! Áhh, ugyan már! Ne bolygassuk Ibolykát. Nagyon kevesen vagytok Ti, Igazi Barátaim. Minden esete sok időnek kell annak elmúlnia, hogy minden "kiderüljön".

Persze aztán vannak olyan Emberek is, akikkel azonnal megértem magamat. Azaz megértetem magamat?!?! Nem mindegy. Lényeg, a lényeg: szeressétek egymást - én csakis ezt tudom mindenkinek kívánni. Tiszta szívből. Önzetlenül. Hja és of course: World Peace!!!

Szerda van, szerda van - ki ki nyugalomban van. Hosszadalmas egy hetem volt ez idáig s még csak fél hét van (azaz a hétnek a fele / sem). Kedden jöttem haza Verőcéről. Mai napom ügyintézéssel telt - s ilyen lesz a holnapi s az azutáni napom. Lényegtelen. Egy kérdésre szeretnék választ kapni! S kérdésem a következő: maradjak-e online az ilyesfajta közösségi portálokon, mint például iWiW avagy FaceBook?!?! Hagyjam-e meg (Nektek) blogomat?!?! Most egy olyan időszak jön életemben, amikor egy kicsit minden meg fog változni. Mondhatjuk úgy is, hogy "elérhetetlen" leszek Számotokra.

Kitartásotokat és Szereteteteket szeretném kérni. Hja s válaszotokat kérdésemre! Hamarosan írok még... ...vagyis igyekszem folytatni "Blogomat", a megszokott módon. Jók legyetek!

Üdv.: Đeriđ

U.i.: s most néztem meg naptáramat s ez a hét az idei év 22. hete! Komolyan mondom, hogy a 22-es csapdájában élek... :) *cheese*

...gondolom ezt is azért mondják ("esik eső karikára"), mert amikor egy esőcsepp földet ér, akkor karikás nyomot hagy egy pillanatra a tócsában... ...nem tudom, biztosan így van.

Mindenesetre itt, vidéken most már harmadik napja, hogy ilyen szomorkás az időjárás. Viszont ez jót fog tenni az idei termésnek, abban egészen biztos vagok. S, hogy az árvíz-súlytotta területekkel mi lesz?!?! Sajnálom. Álmosító is egyben ez az egész nap. Na megyek! Megnézem, hogy mit nem csinálok... :] STOP

József Attila - Születésnapomra

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltõtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költõnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

1937. április 11.